Ez a vörösiszap-sztori egy Call of Cthulhu kalandmodul. Vagy sludge-doom metal konceptalbum.
"A magas termetű Tili Károly polgármester az október 4-ei katasztrófa óta minden este Kolontáron alszik, találkozásunkkor bőre vörösesen fénylett." (index.hu)
Tegnap tinédzserkoromat idéző partiban voltam egyébként, lelkesen szervezve induló, aznapra már halálosan elfáradó nyögvenyelés, amit csak és kizárólag maga az ivás ment meg. "Találkozzunk a Pier előtt." (Apropó, az a hír most, hogy felgyújtották a hastingsi Piert is, pont úgy, mint négy éve itt a West Piert. A leégett pier is Call of Cthulhu kalandmodul. Tenger, katasztrófa és megmagyarázhatatlan körülmények, indokok, következmények.) A tapasztalatok szerint ennél aligha kezdődhet szarabbul egy parti. A "Pier előtt" egy kibaszott nagy területet jelent, meg egyébként is, az első ha megérkezik, két perc várakozás után száz, hogy be is megy. Ott meg lehetetlen megtalálni egymást. A Pier egyébként is a pokol maga. Aztán konkrét terv sem volt, nekem még azt mondták, hogy iszunk, ehhez képest senki nem hozott piát, és nem is tűnt úgy, hogy itt nagy csiccsentés lesz. Én vittem egy üveg bort magamnak kezdésnek, azt a nagy pangás közepette meg is kezdtem, aztán ezt még jónéhány almabor követte. A többiek ilyen egy-két sörig vitték, aztán hazamentek, vagy mert nekik is szar napjuk volt, vagy mert van életük. Öcsémmel még szánalmasan nyakunkba vettük a várost, de ez inkább egy régről megszokott, városra flesselő, ide-oda beülő, céltalan séta volt, és lépten-nyomon abba a ténybe ütköztünk, hogy ez csak nem jó, mert nem téptünk. Megkérdeztünk random járókelőket, hogy "VAN FÜVED?", néhányat angolul is, de nem lett semmi, úgyhogy Rózsaszín Pittbullt gajdolva hazatértem.
Tessék még szavazni, bár kezd kiforrni az eredmény.
2010. őszhó 16.
Az előbb az argentín feltakaríttatta velem az egész lakást, én meg feltakarítottam.
Most Sünfát hallgatok (mert az van soron olyan, mint a vileda, mindent felszív), és nagyon nincs pofám megint emberekhez közeledni. Még a végén észrevesznek, és elkapnak.
Közben látom, hogy az összes google bot engem olvas, úgyhogy itt van, szavazzanak, csak folyvást. Én leszek a KM, JK nem lesz, viszont az olvasók lesznek a Párkák (KM-asszisztensek). Azt előrebocsátom, hogy túlnyomórészt improvizálni meg késni fogok, és világtól függetlenül az írás tartalmazni fog élt, ún. "humor"-t, valamint nyomokban szürreális kitekintéseket, csúnya káromkodást, kifordított sablonokat, az adott világ korlátai közé zárt filozofálást, hangutánzószavakat, valamint mogyorót.
2010. őszhó 13.
Szóval hétfőre virradó hajnalban kilöttyentettem azt az emós posztot, és rögtön utána jött a masszív fent. Mint mindig, most is hirtelen jött, hiperbolikus görbét követve: amikor már elviselhetetlenül szar, amikor már szaron, foson, fostalicskán is túl vagy, amikor régen készen állsz a halálra, már el is döntötted, ki is ugranál az ablakon akár, ha nem a földszinten laknál, de már az ide-oda ugráláson is TÚL vagy, amikor már lusta, szkeptikus, vagy nem is nagyon van rá szó, milyen vagy, amikor azért nem próbálod meg, mert ÚGYSE sikerülne, még ez se, és újra-és-újra regenerálódó, halhatatlan húsgombóc vagy, és már enni se, már rágyújtani SE, mélységes üresség van belül, semmi emberi, amit fizikailag csinálsz, szarsz, ver a szíved, lélegzel, azt is az Állat teszi benned, valami más, ami nem te vagy, hanem a program, és ezt a mondatot most befejezem. Szóval a mínusz végtelenhez konvergálva jön a plusz végtelen. Az összetömörödött, meghaló világmindenség robban ki újra, és egy kis időbe telik, mire kialakulnak az atomok, később a galaxisok, és bennük az élet, és felfogom, hogy itt az idő.
Aztán az a fantasztikus, pompás, istenbaszta módon gecikirály ötletem támadt rögtön az elején (ha nem maga a kiváltó ötletként, ez nem igazán világos), hogy mi lenne, ha (rosszul kezdődik...) írnék egy olyat, hogy elindítok egy blogot, és elkezdek írni, és minden fejezet végén lenne egy szavazódoboz, és lehetne választani pár pont közül, hogy merre menjen tovább a történet. Mint egy lapozgatós könyvben. Olvastam ugyanis nemrég, hogy van ilyen, hogy blogregény, hurrá, király, ha magyartanár leszek, majd leadom órán, de lapozgatós blog meg szerintem még nincs. Na nem venném annyira szigorúan komolyra, hiszen ha sokáig gyúrogatnék egy-egy fejezetet, pláne 10 óra meló meló mellett, akkor nem lenne pörgős. Meg én az embereket csak elmarom magamtól, úgyhogy olyan nókomment lenne, mint amikor blogolok, vagy nem, nem tudom. Szóval ha nem is én, de valaki ezt megcsinálná, kíváncsi lennék, hogyan működne. De én elvállalom, minden megvan benne, ami nekem kell: megmondják, miről, de nem mondják meg, hogyan, és bőven eleget improvizálhatok, még így is, továbbá nem kell találkoznom személyesen emberekkel, nem rám figyelnek, hanem arra, amit csinálok. Még azt se én akarom kitalálni, hogy milyen világban játszódjék, fentezi legyen-e, sci-fi, léghajós sztímpank, mában játszódó, homoerotikus fanfic, amibe beleírom magam is, stb. És kommentben majd mondjátok, hogy ez a szereplő szerintem egy fasz. Vagy hogy hé, ez hülyeség, az anakronisztikus elem, és valószínűleg néhányan azt, hogy király, ez tetszik. Ráadásul lenne célom, mert ezt kell írnom, mondjuk minden héten egyet, és lenne akaróm, és amikor elgondolkozok, nem akadnék meg az első kérdésnél, "mi a dolgod?", mint mostanában mindig. És ki lenne csapva Az Asztalra, és talán lenne életem meg nyugtom. Szóval erre gondoltam, ha másnak is tetszik, akkor nyomjuk, tök fasza lesz!
És ahogy oda tudnám folyatni a vért a supposed írói vénám érvágásával, édes borral, tejjelmézzel, (de legalább is nem bürökkel keverve, mint ebben a kurva blogban) (egyébként is kezdem érezni, hogy sokkal-sokkal szívesebben írnék már másokról, kitalált alakokról, ne már mindig magamról), úgy erősödik a kényszer, hogy megint összehajítsak egy újalbumot, mert már nem férek a sok ötletemtől. A legutóbb, mikor picit összeszedtem magam, találtam ezt ki, kezdtem bele, hogy majd a jégkorszak után folytatom, ha nem lesz jobb dolgom. A coverjeimet szedném össze, őszi estékre való, soksör utáni leszálláshoz való, tábortűzes poénkodás, egyszálgitár, semmikomoly, megmételyezve pár nagyon régi küldetésemmel, például It's to late to Polodzsunáj, meg Forest of October zongorán, ami belefér, mert egyébként átdolgozás.
És nem azért hagyom a végére, mert ez a lényeg, és zseni képében se szeretek tetszelegni (sokkal szívesebben vagyok gyógyíthatatlan beteg, mint zseni), csak valahogy összeáll a szöveg így: mikor megkérdeztem Adriant, hogy szerinte hogyan kell regényt írni, azt mondta, hogy ha támad egy ötletem, rögtön írjam le, nem számít, hogy látszólag nem illik sehova az eltervezett sztoriban, majd még lehet belőle másik, külön mű. És hogy Kurt Cobain meg az a büdös hippi, az a hogyishíjják na, az Ajtókba' aki volt, ...Morrison! azok is mind így csinálták, és hogy ő is már kurva régóta mindig magával cipel egy Első Törvénykönyv méretű üres "füzetet", hogy abba leírja, ha rájön az ihlet. Igaz, hogy azóta is üres, mióta megvette, de nem baj. Mert hogy ha tudsz folyamatosan koncentrálni, és elejétől a végéig véghezvinni egy projektedet, akkor olyan vagy, mint bárki más, közönséges ember. De a zsenik elkalandoznak, egyszerre sokfelé jár az agyuk. Az mondjuk furcsa, hogy neki ilyen Kurt Cobainek a zsenik. De a módszer tetszik, tudat alatt valahogy így csináltam eddig is, jobb híján. Nekem a zseniség pont nem ez, mármint magamból kiindulva: azokat az alkotásaimat nevezném "zseniálisnak" inkább, amik egy éjszaka alatt, egyhúzóra születtek, jóformán azon kapom magam, hogy egy aranytojáson ülök. Inkább ezek, mint a masszív, Opethet idéző, tizenperces unalomhimnuszaim, amiket a képzelt betegségem ELŐTT, több éve elkezdtem már, de MÉG MINDIG nincsenek kész, mert valahányszor leülök, hogy te jóisten, legalább a felét rögzíteni kéne, MÉG sikerül írni hozzá egy részt. Számomra a zseni az, aki be tudja fejezni. Talán ugyanaz a tünet, mint hogy az üresek istene a teli, a lentiek istene a fent, meg hogy a személyiség nélküliek istenének van személyisége. Afelé igyekszek tökéletesedni, amilyen nem vagyok.
És megszokásból ez a poszt is mindenkinek szólt, pedig direkt elbújtam ezzel a bloggal, nehogy észre vegyenek, de majd délután csinálok egy ilyen surveyt, hogy milyen blogregényt írjak íródjon, és szétlinkelem vele a világhálót. Ha másért nem, hogy legyen miért szégyelljem magam, ha lent leszek nagyon.
2010. őszhó 13.
Választások voltak múlt héten.
"Adrian nem tud fizetni. Ez tudod mit jelent?" kérdezte az argentín jóval az aurámon innenről. A monitorba bújva kerestem valami bármit, amibe kapaszkodhatok, amit válaszolhatok. De nem találtam semmit.
"Ha Adrian nem talál rendes melót, vagy szerez pénzt, neked is menned kell!" Pislogni sem mertem. "Persze, ha kifizeted az ő részét, bármeddig maradhatsz..." röhögte.
Maradék agysejtjeim egyesével az urnához járultak, és leadták a szavazataikat. Sokan nem jöttek szavazni. Sokan nem is tudták, hogy szavazás van.
"Mi van veled, barátom?" fordult a kopaszhoz. "Mi az, hogy nincs munka, e? Azt hiszem, a hozzáállásoddal van a probléma..." folytatta habzó szájjal, majd a méreg innestől spanyolul buggyant ki belőle. Nem is figyeltem tovább.
A szélsőjobber Akarat Párt elvesztette az összes szavazóját, kampánya II. Egó király nyöszörgéseivel együtt süket fülekre talált. A "Vigyük véghez együtt az Akaratot!" feliratú bannerek megtépázva rontották a szétvert utcák összképét. Utolsó, kétségbeesett rángásként tárgyalásokat kezdeményeztek az Alkotás Párttal egy lehetséges koalíció kialakításáról. Azt ugye senki nem akarhatja, hogy az Öngyilkos Fertály alakítson kormányt? Ugye? Ugye nem? Mondd, hogy nem!
"Az öngyilkosság önkifejezés. Az egyéni egzisztencia elvitathatatlan emberi joga."
"Ide figyelj, barátom. Adok egy hónapot."
Pöttöm agysejtecskék mosolyogtak anyjuk ölében, piros zászlócskát lengettek. "Meghalni! Az egyetlen értelmes döntés! Szavazz a halálra! Tudd jobban!" A pártelnök vörös fejjel üvöltött: "Hányótok akar az átlag alatt maradni? Megmondom a megoldást, halljátok hát! Legyen nulla, legyen jobb, mint most, egycsapásra!" Taps. "Igen! Hányótok akarja ezt a szenvedést? Ezt a szégyent!" köpte a szavakat. "Ki akar még ebben az országban bármit is? Kit érdekel bármi még közületek?" Taps, ováció, ovuláció, minden. Éljenző tömeg. Megfélemlített, semmi közül választó tömeg.
"Ez meg mi?" kérdezte a kopasztól a szennyeskosaramba mutatva. A hotelben szoktam fürdeni, a szennyesemet zacskóban hozom haza, és csak mosáskor bontom ki, hogy addig se bűzölögjön. Színes kis gombócok. Ki nem szarja le? De tényleg. Mielőtt akár magamban összefoglalhattam volna ezt, Adrian kisegített a válasszal. "El cabrón está de otra planeta." Nevettek, mintha nem értenék húsz nyelven.
"Meghalni! Együtt megtehetjük!" ordította az elnök. Összegörnyedtem, befogtam a fülem, de a hangjaim belül maradtak.
Nem jelentős számban, de képviseltette magát a Zöld Párt is. Inkább a nagy pártok tövében gombaként, az árnyékban meghúzódva próbált túlélni. "És a fűvel mi lesz? Az egyetlen gyógyszerrel..." flesselte. Utolsó mentsvárnak kevés. Világmegváltásnak kevés. Kétharmadnak nagyon kevés. "De kell. Nem?"
"Az egyetlen, ami lenyomhatja a vörös halált, nem más, mint a többi párt uniója. Talán elég szavazatot kapunk... gyerekek, nekem élnem kell. Ha meghal az univerzum, én is meghalok. Nem akarok meghalni. Vagyis... akarok nem meghalni. Önök talán nem akarnak?"
"Szeretnénk, de nem megy. Szeretnék alkotni, nagyon szeretnék szeretni. De akarni a vécén kell."
"Butaság. Emlékezzenek a régi szép időkre. Amikor az ország tudott akarni."
"Kurva szép idők voltak azok is. Csak azért, mert most szarabb, még nem jelenti azt, hogy akkor jó volt."
"Kegyed is balkezes? Magukat is megvették a vörösök kilóra?"
Sokára vettem észre, hogy a sajátomon kívül más hangot is hallok. Kibogoztam: "Jól van. Adok... tíz napot. Utána meglátjuk." mondta búcsúzóul, majd rámcsukta az ajtót. "Adios." Rágyújtottam. Ha ez így folytatja a fejszámolást, holnap már mehetek a naphoz.
"Ez őrültség."
"Nem is, mer' Spárta." szólalt meg az ülés kezdete óta először a zöldpárti képviselő.
"Lófaszt! Elegem van ebből az egészből! Addig innen el nem megyek, amíg maga nem hajlandó önkifejezni akarni, maga meg hétvégén erre jól ráérezni akarni!"
"Akkor maradjon még egy kicsit." sétált ki ringó csípővel az Alkotás képviselőnője.
"Hö. Höhöhö. Király!"
Két kávé, három cukor, forró víz, kecsketej. Régen örültem volna, ha ilyen sablonokká egyszerűsödnek a napjaim. Hülyülést akartam. Megkaptam. Mit akarhatok még?
Próbálj gondolkozni. Hátha most jutsz valamire...
Ne gondolkozz annyit. Túl sokat gondolkozol. Próbáld élvezni az életet. Nézd, süt a nap...
Gyere el, főztem dajkalevest. Gyere el, és nézd végbe, hogyan verekszünk össze részegen apáddal. Bátyád is itt lesz a nőjével. Ők ha lehet, még jobban összezavarnak, mit akarsz és mit nagyon nem akarsz az élettől...
Próbálj akarni valamit. Sok ember örülne, ha csak egy csipetnyit kapna a kreativitásodból. A nyelvérzékedből. A hajadból. Hogy mást ne mondjak...
Én meg örülnék, ha egy csipetnyit kapnék más életéből...
Hárompont. Majd holnap. Mindenre válasz.
Döntsd már el végre, hogy mi lesz veled!
"Tessék szavazni! Az ország sorsa az ön kezében is van! Minden egyes szavazat számít. Hozzon magával még egy agysejtet! Kezdődjék a móka!"
A peronon álltam, és vártam az eredményt. Már a sokadik album is lement. Késett. Az irodapicsák veszettül számolták a szavazatokat. Vagy nem. Nem tudtam.
Még egy gyorsvonat húzott el, megcsapta arcomat a szele. Lehunytam a szemem. Leültem egy kurva padra. Mi lesz már?
"A választásokat elsöprő többséggel az Öngyilkos Fertály nyerte..."
Felálltam, előreléptem. Elrugaszkodtam. Nem voltak gondolataim.
"...volna. A szavazás azonban érvénytelen, mivel a szavazati joggal rendelkező agysejteknek csupán 22,5 %-a volt képes eltolni a belét szavazni."
Mi?
"Höhö. Király!"
És mi van a zenéimmel? A rajzaimmal? Mi lesz az akarómmal? Mi lesz a szeretésemmel? Mi lesz velük?
"Mindenképpen meg kell ismételni a szavazást. Valamire mindenképpen jutni kell. Olyan nincs, hogy nincs semmi." És mégis semmi van évek óta. Erre varrjál gombot.
"Meghekkelték a szavazatokat. Az Akarat Párt kavart valamit." taposta a kalapját a vörös vezér, majd elfáradt bele, és lekuporodott. Göndör tincsével itatta fel keserű könnyeit. Olyan közel volt pedig...
Hazafelé azon gondolkodtam, ez is mire volt jó megint. Nem jutottam semmire. Hacsak nem arra, hogy meghalni is akarni kell. Nem akarni élni nem elég. Sokan nem akarnak sok mindent. Akarni kell az ellenkezőjét, hogy legyen valami. Különben nem megy. Ahhoz meg előbb teljesen meg kell bolondulni. Addig meg bőven ráérek szenvedni pár sort.
Ágyba zuhantam, és úgy aludtam el, hogy közben próbáltam akarni nem felébredni többé.
Úgy tűnik, nem ment.
Majd holnap.
2010. őszutó 11.
Raquo Codorra bőséges vacsorája végeztével emésztett kanapéján nyújtózkodva, és elégedetten piszkálgatta kócos fogainak odvaiból a legutolsó fogás darabkáit. Azon gondolkodott, hogy szívesen rágyújtana most egy szivarra, vajon ebben a rendszerben létezik-e egyáltalán szivar. ¿Miért is ne...?
- Uram, vendége érkezett. - törte ketté a gondolatmenetet legkedvesebb szolgálólánya.
- Nem baj... Zavard el, és huppanj ide mellém, kicsi szelet tortácskám...
- Uram, így is másfél órát várattam. - A Codorrák soha, semmilyen szín alatt nem fogadnak vendéget vacsoraidőben. A Codorrák mindig betartják a dolgok fontossági sorrendjét.
- Egyébként is a klán küldöttje az.
Önelégült vigyora Raquo arcára fagyott, majd összegyűrt homloka rácsúszott morcos kisgyerekarcára.
- ¿Te haszontalan céda, akkor miért nem küldted be? Teee... ¡Még egy ilyen elő ne forduljon, Ranagol kócos faszát már! - mormogta, majd erőt véve magán jókedélyű kreolhoz méltóan váltott hangnemet, és rikkantotta széttárt karokkal:
- ¡Invitáld hát be emberünket!
A lány zavartan somfordált ki. Be sem csukódott szinte az ajtó mögötte, már nyílt is megint, utat engedve a klántagnak. Raquonak éppen arra volt ideje, hogy feltápászkodjon, felcsatolja tonfás kardját, és a tükörbe pillantson.
- Codorra úr, jó estét.
- !Szép jó estét, fiam! - perdült meg Codorra, és még egy utolsót simított gyér olajos-fekete haján. - ¡Foglaljon helyet! ¿Mozarellát?
- Nem, köszönöm. Nem maradok sokáig. - vitte fel a hangsúlyt szúrósan a küldönc, majd közönyösen folytatta. - De la Putamierda altanácsos látni kívánja önt.
- ¿Miért, mi történt?
- Azt én nem tudhatom. Bőven örülök, ha elhagyahatom azt az átkozott épületet, nem hogy még kérdezősködjek...
- ¡Jól van, fiam! ¡Köszönöm a pompás hírt! - csattant fel vidáman Raquo.
- ¡Ez a tiéd!
Azzal egy réz tízest pöccintett a vele nagyjából egyidősnek, majd fogain egy jóízű utolsót szívva egy tálba ejtette ezüstözött fogpiszkálóját.
- ¡Máris indulok!
Átöltözött, befogatott, kiadta dühét és felesleges parancsait szolgálóinak, majd bő két órán belül el is indult a házától két utcára lévő klánházba.
2010. őszhó 8.
A sok kacat között megtaláltam ezt a rajzot. 20080724 (kicsit megázott, meggyűrődött és megfakult azóta, de kivehető). Ekkor kezdődött minden, és azóta is tart a szarvihar. Néha kisüt a nap, de csak egy rövid időre, és addig is irdatlan szarszag terjeng a gőzölgő fostócsákból. És azóta se emésztettem meg, mindig kihánytam a múltam. Aztán megint bekanalaztam, hátha. Azóta nem tudok semmit rendesen, minden út halálba vezet. Az étel megsavanyodik a számban, a víz megposhad. Azóta nem tudok akarni, nem tudok dönteni. Azóta se tudom, igazából mi történt. Hát ti? Azt mondták, essek túl rajta, mindenki átmegy ezen. "Egy év múlva csak nevetni fogsz az egészen."
"Halber Mensch. Geh weiter.
Halber Mensch. Wir sorgen für dich."
2010. őszhó 1.
Adott Szálloda és Mosoda. Mosoda ágyneműket és törölközőket (Linent) biztosít Szállodának, melyek Mosoda tulajdonában állnak. Szálloda használja azokat, Mosoda hozza-viszi-mossa, Szálloda fizet, mint a katonatiszt. Mosoda az egyetlen, akivel Szálloda együtt dolgozhat, Szálloda azonban nem az egyetlen, akinek Mosoda szolgáltatást nyújt.
Szálloda számolja a szennyest, elküldi Mosodának. Mosoda (feltétel nélkül hisz Szállodának?) átkontrollcékontrollvézi az értékeket a Factory C(o)unt oszlopba, majd harmadnap (Raktár kapacitásától és Businesstől függően) tételesen lebontva, pontosan ugyanilyen mennyiségű Linent küld vissza Szállodának.
Mosoda bizonyos időközönként Leltárt tart Szálloda háza táján, ha kevesebb (vagy akár több) Linent számlál Szálloda birtokában, mint amennyiben előzőleg Megegyeztek, keményen megbassza őt, továbbá jogot formál rá, hogy nem saját, de Szálloda hibájának állítsa be a Hiányt/Felesleget/Elszámolást.
Mosoda bizonytalan időközönként lenullázza a Carry Forward oszlopot a könyvelésben, mely azt hivatott észben tartani, mennyi ágyneműt és törölközőt köteles Mosoda Szállodának küldeni legközelebb. Mosoda megengedheti magának a Szeszélyeket, Szálloda megengedheti magának a Bűnhődést és az extra kiadásokat.
A szállítmány "Fürdőszobaszőnyeg" tétele minden nap egy kicsivel, lassan, de biztosan fogy. A takarítók elkezdik megegyező méretű és tömegű Kis törölközőkkel pótolni a hiányzó Fürdőszobaszőnyegeket. Szennyes Fürdőszobaszőnyegek száma tovább csökken, Kis törölközőké nőni kezd. Mosodától érkező szállítmány összetétele is hasonló arányban változik. Egy nap Szálloda raktáron lévő Fürdőszobaszőnyegeinek száma eléri a 0 darabot.
Leltárkor Kis törölközők száma jóval meghaladja a megengedett mennyiséget, Fürdőszobaszőnyegek száma azonban megegyezik a Megállapodással. A Hotel Count oszlop mindig egyezik a Factory Count oszloppal.
Szállodának továbbra is szüksége van Fürdőszobaszőnyegre, Mosodának továbbra is szüksége van pénzre.
Szálloda gondol egyet, és életében először Hazudik Mosodának, és a szennyes Fürdőszobaszőnyegek számát radikálisan megnöveli annak érdekében, hogy harmadnapokon ennek megfelelő darabbal több Fürdőszobaszőnyeg érkezzék Mosodától.
Negyven milliós kérdésünk: "Milyen neműek Szálloda illetve Mosoda?"
a) Szálloda férfi, Mosoda nő.
b) Mosoda férfi, Szálloda nő.
c) Buzik mind.
d) Hülye picsák mind.
e) Hermafroditák.
f) Zárjunk be, és menjünk végre inni!
Egy ideje gyakran, de most már napok óta állandóan arra jutok, hogy nincs Érzelmi Tőkém. Elfogyott a befektetendő szeretetem. Folytonos körforgásban volt valamikor, aztán úgy jártam, mint ezek a lúzerek a bathmattal, lecsökkent, csődbe mentem, aztán felvettem a csődhitelt, gitárokat vettem belőle, aztán, vagy még jóval előtte, egy díszes puccs kíséretében a halál leváltotta az élet. Annyi szennyes érzelmem van, és szívesen (rá)fizetnék is, ha kell, csak cserélné ki valaki őket a saját hótiszta érzelmeire. Pontosan annyira, amennyi nekem van. Három naponta akár. De így egyedül mosom a csap alatt az elhasznált szeretést. És bevételem sincs, senki nem jön belém lakni, ha nem léphet tiszta, pihepuha szeretetre fürdés után. Max néhány igénytelen ihlet, de azok is inkább konferenciát tartanak, és azért nálam szállnak meg, mert olcsó vagyok, de legalább mellé szar is.
És ezt is valakinek írom már megint, látom a streril gyöngybetűim mögötti, ugrásra kész, ragadós mocskot, csak én magam sem tudom, hogy ki kicsoda. És eddig még jó buli volt névlegesíteni meg Nagybetűsíteni, még az is jó buli volt éppen, hogy választhatok három-négy közül, kié akarok ész nélkül lenni, de amikor már mind egyszuka, akkor már nem jó a buli.
A bátyám barátnője egy istennő. Nála nőbb nőt még nem láttam. Ha minden nő részhalmaza az istennőnek, és a férfi lelki szennyesét a nő hivatott kimosni, akkor én nem akarok nőt, és nem is akarok férfi se lenni. Napról napra meggyőz erről, mert egy kiállhatatlan picsa, és rossz ember. De nőnek nagyon nő.
Mondják, hogy hazudjak valami szépet a profit érdekében. Alkoss valamit. De nem merem elkezdeni egyedül. Egyedül hogy? Ha meg nem vagyok egyedül, akkor minek. Hogy? Minek? Ezeket kéne kihipózni belőlem időnként. De a hideg víz meg a férfi kezeim kevés semmit tudnak kimosni.
Néha pusztán azon képes vagyok órákig agyalni, hogy minek bármit is csinálni. És felrajzolom a folyamatábrákat meg a grafikonokat, táblázatozom a statisztikát előre, ha ez, akkor biztosan úgy, ha nem ez, akkor faszom bele, de ha mégis, akkor mi van. Ez a mostani fentem is úgy kezdődött, hogy én márpedig írok egy regényt, milyen regényt? fentezi regényt. Volt ugyanis egy fasza sztorim, Petyáéknak kezdtem bemesélni mágusban, ez nyáron volt, és úgy nézett ki egy napom, hogy az egyetemről elaludtam, mentem a szállodába, aztán vagy hánytam, vagy nem, dolgoztam, hazafelé vettünk piát, beült mindenki az én szobámba, megszokásból elfogyasztottam egy jó kövér csokis tekercset éhgyomorra, aztán még egy a társaság miatt, IGEN! és egy, hogy jól aludjak el. Vagy legalább el tudjak aludni egyáltalán. Valami nyolcvan százalékban, ha számszerűsíteni kell, impró volt, férfi karakterekkel, akik lenni szeretnék, női karakterekkel, akiket szerettem vagy szeretnék, eseménytelen jelenetek sokasága, amik mégis kibaszott jók. Egyrészt a jellem- és helyzetkomikumok miatt, meg a tökmás világ nagy hétköznapjait valahogy izgalmas eljátszani, ugye, már csak azért is, mert a tökmás világ nagy hétköznapjai mindig valami nagyon hősi, nagyon monumentális katarzisban csúcsosodnak ki, ami itt soha. Másrészt meg mert ezt mondták a játékosaim. Szóval ezt összeírnám, mi lenne, szegeztem magamnak a kérdést egy nap, hát egyből támadt a visszakérdés: kit érdekelne? És mindig, amikor azon agyalok, hogy valamit kéne csinálni, és éppen még sikerül is lemondanom arról, hogy se ne Minden, se ne Világmegváltás legyen ez a valami, mindig összeveszek magammal mégis. Lenne belőle pénz? Hát micsoda dolog már ez. Amúgy dehogy lenne. Egyáltalán lenne igény olyan fentezi regényre, amiben szerepel a "Barbár vagyok, vállalom / Ép-t, Fp-t elbírom" versike, meg a "Trú vagyok?" "Haláltrú." párbeszédrészlet? És addig agyalok rajta, félig a sztorira, a fordulatokra, a kifejezőeszközökre, félig meg erre az ön-vitára koncentrálva, hogy elmegy a kedvem az egésztől, még mielőtt leírtam volna egy sort. Ha a lényeg, hogy nekem tetsszen, akkor készen is vagyunk, minek leírni, ha magamban szépen el tudom mesélni magamnak? Minek szenvedni, felvenni, maszterelni a zenéimet, ha egyszerűen el is játszhatom magamnak? Minek lerajzolni, ha lehunyt szemmel bármikor láthatom?
Ilyenkor mindig rágyújtok. Vagy főzök. Kistörcsit rakok bathmat helyett. Mert jó az tanyára. Meghalni nem halhatok meg, visszaküld a szupervájzer, hogy nincs a kádszélén semmi, tegyél. Bathmatot nem rakhatok, mert nincs. Ja, persze, hogy majd én találjam ki, hogy hogy szerezzek, mi? Kistürcsi, oszt omm. Vegetálok. Közben igénylem a jobbat. Tudom, hogy megérdemlem a jobbat. Már csak azért is, mert ezt a szart nem érdemlem, nem csináltam semmi rosszat. Azért meg nem büntethet senki kívülálló, mert jót se csinálok.
Ezt a kurva blogot is kezdem széttrollkodni meg lelakni. Egy kis időm még van, mielőtt a szégyen megint kinövi a függőséget.
2010. őszelő 28.
...és pont olyan volt a tenger, mint az asztal, amit végre felér a gyerek, és gyűrött volt rajta az abrosz a Lámpa súrlófényénél, meg pont úgy hullámzott, mint amikor már a heti hasisadagodat se kaphatod meg. És voltak játékautók, illegálisgyorsultak, meg kishajókat is hazudjak bele, nem? és minden olyan élesen újszerű és tompán ismeretlen, és bár jobban szeretem, ha tompán újszerű meg élesen ismeretlen, de most valahogy nem bántam. Nem bántam a bábukat se, a sznob környéket, a házakat, amiket emszí Escher rajzolt pénzért, rendesen, az Ezt Megrendezték-érzést, a darabig mellettem egy vonalban haladó kutyákat meg nőket, elvégre ritkán érzem csak így magam: jól.
Írtam ám naplót erről füzetbe, hátha rájövök a szabályokra, nem cink már, ha be kell szállni a táncba, csak jó lenne a lépésekre meg az ütemre rájönni.
Olyan szabályokra, mint például hogy ha lent vagy, kussolj. Akkor nincs semmi, csak halálmetafora. Aludni érdemes, meg beállni a sorba. Olyankor örök tél van. Nagy büdös semmi. És nem érdemes lázadni se ellene. Nem érdemes beszélni róla, éppen ezt basztam el ezelőtt mindig. A legfontosabb dolog, hogy nem sírhat a szád, soha, senkinek, semmi szín alatt. Olyankor semmi nem változik, csendben várakozás van. Döngölt Padló van, és annál is lejjebb, földszag, minden nap, egyedül. Az alváson kívül egyvalamit érdemes, hétvégenként ráflesselni a Padlóra, a Zuhanásra, a gyönyörű ívre, amit senki más nem lát, belülről végignézni a pusztulást. First Person Loser. Álomba nyöszörögni magad. Ami senkit nem illene, hogy érdekeljen. Várni, aztán...
Alžbetta figyeli a Jeleket. Én leszarom a Jeleket, nem tagadom a létezésüket, ni, máris legalább az ő fejében léteznek, nem? Mindenkinek megvannak a kibaszott Jelei, de ezekben megegyezni már birkaság. A csodák, a látomások, a gondviselés, a hülye véletlenek, a drogos képzelgések, az ihletettség, a deja vu, a szerelem első látásra és társaik, a védőangyal, a babonák, a fekete fésűk, a veled szembe jövő járókelővel táncikálások; mind-mind lehetnek Jelek. Neki olyan hétköznapi hülyevéletlen-együttesek jutottak Jelekül, amiket én magasról leszarok, s számomra se okozatnak, de pláne oknak nem elegendők, úgy hiszem: a csaj saját elméjén kívül a világban bárhol bármilyen jelentése abszurdum és merő képzelgés, mivel "Nil Admirari, Baszd Meg!" felirattal a zászlómon neveltem fel az Egómat.
Az Egóm egyébként köszöni, szarul van, saját pávatoll-koszorúja temette be, saját vaskoronája sebezte fel büszke fejét, s veszti sorra a csatákat a mindennapokban az Episztémé síkján. Várva a felmentő Jel eljövetelére az égbolton.
Merthogy Jeleim nekem is vannak, mint ahogy mindenkinek. Az én Jeleim hasonlóképpen groteszk véletlenek; hatások, események, helyszínek, néha személyek, akik segítenek felemelkedni. Felkelni és járni. Egész jól körbekapisgáltam már előtte is: "a Héliumos Lufik", így neveztem. A kézzel írt, gagyi, oknyomozó jellegű Depressziónaplómba ezeket írtam össze.
Nyárhó húsz: "addig nem, amíg nem igen"
Őszelő kettő: "nagyon-nagyon gyors vonat"
Őszelő tizenhat: "azon kaptam magam, hogy időközben Kemptownba költöztem"
Például.
Mindegyik egyértelműen reprezentálható a tizenharmadik nagy arkánummal, amit parasztvakító módon "Halál"-nak hívnak emberek. Gyökeres változások. Végek. Kezdetek. Tök nyolc. És ha már 8: a Fektetett Nyolcas Metszéspontja. Kapuk ezek, vakító fényes, fehér ablakok. De a cigányoid jósnők se mondanak hülyeséget: a szó szerinti halál közelébe kerülés is fel tud dobni. #FFFFFF. #000000. Ha valóban egy isten van, akkor Az. A Számodra Minden. A Végtelen Káosz Megölelése. Érted már?
Mert molylepke vagyok, olyan, hogy "mömf?" és buta, és kóstolgatom a Fényt, aztán amikor hatvanezer szédítő kör után a spirál aljára érek, beteljesülök, megégek, ésatöbbi. Lepattannok az Abszolútról, majd az Abszolúció kétnapos ünnepe következik.
Ünnep. Nem tudom, miért hívom így, sokkal inkább Munkanapok ezek. Ekkor alkotok igazán, ezeket kell összegyűjteni, ezeknek nem szabad elveszniük. Ezeket kell később összerakni, és majd biztosan kijön valami. Ha valamiért, akkor ezért a homályos próféciáért nem szabad feladni, mikor a Gravitáció újból elkezd hatni a testemre, és megint előkerülnek az ezerszer megunt Ünnepélyes Nemek. A Háttal Szalutálások. Az Agyfasz rángatózásai. Addig kell csinálni, amíg még tisztán látok.
Mert utána megint szürke semmitelenség van, halálról-csupán-álmodás van, várakozás van. Reményhorgászás. Közben kibaszottul ráérés, még egy cigire gyújtás, herevere-fogadom, egészen az Aranyhal Eljöveteléig, ami mellesleg teljesen véletlenszerű és kiszámíthatatlan, nem tudod, mikor lesz, csak azt érzed, hogy egyre reménytelenebb, kilátástalanabb, szédítőbb a várakozás. Régebbi szent irataidat leszarozod, hátat fordítasz, aztán meglásd: halivúdiasan lobban megint az a kurva csipkebokor.
A kétségbeeséskor kétségem sokaság: legalább háromat tudok megkülönböztetni.
Az egyik a bal fülembe skandál eszeveszettül: "halál! halál! halál!", bár a barbár táj adottságaiból kifolyólag - meg egyébként is elegánsabban - angolul: "die! die! die! (my darling)". A kínai vízcsepegéshez hasonlatos. Meghitt séta közben, izzadt lépcsőzéskor, a másodpercmutató ütemére kattog. "Anarchiát akarok! Könyörgöm, halj meg, nem jó már, rossz, vess véget neki, úgyis erre jutsz előbb-utóbb!" Ekkor már dühös, rázza a láncot, habzó szájjal, felakadt szemekkel ismételgeti: die, die, die, die, die... Talán egyszer elég sokáig várat magára a jel, és meg is teszem, de valószínűbb, hogy hamarabb bassza seggbe orvul és fenevad módjára a Conatus nevű állat.
A második próbálja megőrizni hűvös logikusságát, amelyre oly büszke minden sejtem. Ha a vén Egóm királysága alkotmányos monarchia lenne, ő lenne a jobber. A tory. Legyen rend, egység, a régen jól bevált dogmák betartása valamint kuss. Rádöbbenvén, hogy nincs egyedül, megzavarodik, és a Logikát hajkurászva, aranykeretes szemüvegét intellektuálisán fel-feltolva bukdácsol előrefelé, mindig előre, és mindig egyenesen. "Tegyük fel, hogy..." - hadarja jobbról a fülembe. "...hogy nem léteznek jelek. Oké? Amit láttál, nem ufó volt, hanem repülő. Jól van, fegyvert visz keletre, na és? de legalább nem ufó." - szedegeti fel a földön imént szétszóródott racionális érveit. "Nincs semmi, igaz, viszont szükségszerű ez a semmi. Ha lehetne más, más lenne." - gabalyodik bele saját dogmáiba. Ő az, aki Ünnepélyes Mostantól Nemeket fogad meg. "Bújj el, senki se lásson! Soha ne mosolyogj! Minden hétvégén fogyassz csak kanabiszt!" - teszi fel megtörölt szemüvegét, majd veszi le egy újabb törlésre. "Írj listát, mit kell tenned! Sorban hallgasd a zenéidet! Egyenes derékkal ülj! Szokj le minden függőségről. A függőség ellenség." - és ezennel ellenségnek nyilvánít mindent, ami függőséget okoz. "A Nő a tökéletes drog. Nem kell. Gyűlöld!" - sorolja, amíg bele nem sajdul a fejem.
A harmadik remél. Hátulról suttog mindig, arcát a hajamba fúrva. Remél, és ha nagyon bekeményít, el is hitet dolgokat. Beleszerelmesít dolgokba. Ha vidám kedvében van, megnyugtat. Álmodozni enged. Gyönyörködik a környezetemben, az akaratom tökéletes ellentéte. "Ha nagy leszel, te is aranyhal leszel, valakinek a jele..." Mindig három pontot használ, foltokban gondolkozik és színekben, érez dolgokat, puha és illatos. Tökéletes ellentéte annak, akinek ismerem magam. Az Anima? A Múzsa? Az Isten Picsája? Nem tudom, és nem bánom, hogy nem tudom. "Mi lenne, ha ezt, ezt és ezt fognád le... Pengesd csak... Hallga? Milyen szép?..."
És ha mindhárom seggfej max hangerőn ugat, veszekszik, akkor szoktam átbucskázni a végtelenen, ekkor jön létre a bolygó kapitánya, aki pár napig antimenstruál, aztán lerakja a petéit, és megdöglik.
...na jól van faszom, ezt most csak írtam, de ha holnapra kiderül, hogy előttem meg a Selbst áll, és Jung ezt már mind kitalálta előttem, akkor...
...akkor majd megnézhetem Magam.
2010. őszelő 16.
